"A" tábor

Ez volt a legnehezebben megközelíthető tábor, Csíkszentmárton határában a tábla jelezte, hogy véget ér a közút. Valóban. Traktor lett volna a legalkalmasabb jármű azokon az útakon, s mire célhoz értünk, már nem is nagyon zavart, hogy kopog az autó alja. Vadregényes völgy, meredek sziklák közt alig-alig hatol be a nap a patakohoz - s a esős időben, ami akkor volt, kissé mogorva is.

A focipálya a patak túl oldalán volt, s egy nagyobb zuhé után úgy megduzzadt a patak, hogy néhányan (a vesztesek?) nem tudtak átkelni rajta. De a hangulattal itt sem volt baj, s ahogy lenni szokott mikor kis helyre kényszerül a társaság, teljes gőzzel ment a duma s a nótázás, ezúttal a zöld sárorban - ugyanaz mint a mostani éléskamra. Berci vitte  prímet. Villanygenerátor is volt, Endre építette a patakon - hogy heccen kívül fényt is adott volna arra nem emlékszem.

A tábortól Moldva fele haladva már járhatóbb volt az út, s le-lementünk a közeli duzzasztógátig fürödözni, a busszal jövőket is ott kellett összeszedni.

Táborzárás előtt pár nappal indultunk haza s búcsúzáskor, mikor már mindent összecsomagoltunk, Endre megkérdezte, hogy hova sietünk olyan nagyon? Valóban, hova is? S maradtunk, ráadásul a sátrat is felhúzta a társaság.

A kilencvenes évek elején, mikor még akkora vicc volt nyugatra menni (lásd csikó a tavaszi legelőn), hogy egy bérelt buszt is meg lehettett tölteni, Berciék Amszterdámban voltak. Erzsébet is,... még ki? Történetesen én is ott voltam Ágnessel, s nyilván megittunk egy-két sört a találkozás örömére. Elbúcsúztunk, ki-ki indult a maga dolgára, de valaki még nagyot kiáltott, hogy "de rég nem találkoztunk, erre meg kell inni egy sört". S úgy is lett...

Na, de ezek a képek az Úz völgyében készültek.