Ismét régi helyre mentünk vissza és örömmel észleltük, hogy a borvízkútat felújították, padot is tettek köréje.

Már az első hétvégén elvitte a hídat a víz, vagyis hát hagyott egy-két gerendát belőle. Az autók a patakon innen, az út azon túl. Azzal nyugtattunk magunkat, hogy a karácsonyfák már helyben vannak, csak díszítésre várnak.  Szerencsére Jani bácsi késett, mint mindig, így az  ő autója az úton maradt, a túlparton, s volt amivel sört hozni.

Illegve-billegve a gerendákon át lehetett jutni a túlpartra; ezt gondolhatta az a tehén is, melynek napi legelési útvonala a táboron és a hídon át vezetett, ám a patája megcsúszott a nedves gerendán s ő meg fennakadt hassal a generendán, négy lába a levegőben. Mivel magától moccani sem tudott mindenféle képtelen ötlet és próbálkozás volt kimentésére, többek közöt, hogy kötéllel emeljük ki. Végül a patáját a gerendára tettük s önerőből ügyesen kinyomta magát. A csorda tütrelmesen várt rá a túlparton. Bogsch Pityu hűtőládáját is elvitte a megáradt patak, benne a Pestről hozott csülökkel a hagyományos babgulyásba. A hídat hamarosan helyreállították az útászok.

Autókkal felmentünk a Hargita-fürdőre, kimásztunk a tévé-reléhez, inkább afonyászás volt, mint túra. Lovagolni is lehetett. Táncház is volt, a szászcsávási cigányok húzták.

Ez volt az utolsó vadkempingezés. A táborhelykeresés örökös gondja végül cselekvésre ösztökélt s eldöntöttük veszünk egy táborhelyet. Helyben alapos felmérést készítettünk, hogy kiderüljön, kinek milyen az ideális táborhely: kell-e patak, forrás, erdő, milyen legyen a megközelthetőség? Minden családtól felajánlást is kertünk, hogy megtudjuk, mekkora összeg jön majd össze. Gotthárd Jancsit megbíztuk nézzen eladó telkek után.

A csoportkép  az immár helyreállított hídon készült.