Ez az egyike annak a két tábornak, mely nem a Székelyföldön volt - a másik Pádis. A rendszerváltás után azonnal ki kellett próbálni, ami azelőtt lehetetlen volt: Magyarországon táborozni. Nekem még nem volt útlevelem és két kihagyott tábor után nagyon akaródzott menni. Ezért minden nap küldtem egy tiltakozó levelet a bevándorló hivatalnak, jelezve, hogy újabb levél megy, míg nem intézkednek. Húsz levél után megjött az útlevél s még aznap vonatra szálltam, hisz már megkezdődött a tábor. Bogár otthon maradt, nyolcadik hónapos terhes volt Annával. 
Vászolyban Soha Laciék "malmánál" már javában állt a bál és én mohón igyekeztem behozni a lemaradást, aminek a szokásos vége lett.
Az augusztusi melegben kissé poros volt a tábor, de a hangulattal semmi baj nem volt.Le-lerándultunk a Balatonra, köztünk volt Gelu "Gyalu bácsi" Pateanu, aki azt hiszem az egyetlen román volt, aki valaha is táborba jött - hogy is keveredett oda? Akkor ismertem meg Barnit. Áron akkor volt csecsemő.
Túrázni nemcsak a Balalatonhoz lehetett, hanem a környékbeli borpincékhez is. Meg a kocsmába. Az egyik ilyen látogatás után az utcai telefonról hívtam Bogárt, de nem ő, hanem a nálunk vendégeskedő holland barátunk vette fel a kagylót és gratulált Anna születéséhez. Nem jutottam szóhoz. Bizony az örömöt megzavarta a koraszülöttért való aggodalom. Szegény Bogár - talán mégsem kellett volna annyira erősködni azért az átkozott útlevélért...
A tábor után, már Pesten, Berci segített bébicuccokat vásárolni; engem még akkor is tologatni kellett ide-oda. Sose felejtem azt a rengeteg embert, akik kijöttek a vonathoz búcsút venni...
Itt van néhány kép.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.